Magyar idők

Azok voltak, hej!

Mikor csak úgy nyisszant a török fej,

S a nyilaink páncélt átfúrva záporoztak,

S nem lehetett elhinni, hogy nem lehet leinni,

a vitézt, a huszárt, asztal alá soha.

A magyar idők azok voltak, hej!

Mikor a bicepszből eredező erőkar

kipenderítette a csehet, az olaszt,

Mikor pusztán egy papírton levezetve,

Magyar agyban robbant az első atombomba.

Hogy reszkettek tőlünk, hej!

Kár, hogy alig van bennem ilyen jó fej,

Mert felhígította szittya vérem cseh, sváb,

szász, francia, meg mindenféle silány nemzet.

Attila vére ereimbe, mint a szilas patak s a Duna,

Vagy még annyi se: Nem vagyok magyar,

csak hencegek, nincsenek bennem Árpádházi hercegek,

középeurópai keverék vagyok, korcs,

hova tartozom, nem tudom, ez a sors,

Számomra túl kevély, Thököly, Rákóczi, Bocskai.

Nem vagyok se kuruc, se labanc,

Hanem eredet vesztett hobó, középeurópai,

kinek elmosták múltját a magyar idők,

menekült vagyok e nép kebelén,

melyről csaka azt tudom, nem az enyém.