Feloldozás
Mintha egy hintó ajtaja nyílna,
barokkos famunka,
De kereke nincs,
Szégyelled, mikor belépsz oda.
Ott ül egy ember,
Arcát takarja félhomály,
Felkent és méltóságos,
A szemébe kell nézni immár.
Utoljára, hm, nem tudom mikor,
Még erre sem rezzen, nyugodt,
Talán mégsem átkoz ki,
Mikor nála a gyufát kihúzod,
Avval a szégyenletes tettel,
Amit dugdostál magad elől ide oda,
De mintha gyógyítaná figyelemmel,
és nem ítél, mit tettél, ó, te ostoba.
Most már az övé is, ami engem nyomott,
Együtt cipelni a terhet mennyivel könnyebb!
Ismeri és megtartja a gyónás titkot,
Ami örökre egybeköt bennünket.
