846.

Ő reál, s tőle semmi távolabb nem áll,

Mint az irodalom, legyen az vers, próza,

Mégsem mondott nemet a meghívóra,

Amit 2010 év elején kapott.

Meghívást, írjunk verset, heti hármat,

Nem úgy, mint a nagyok ihletve,

Hanem, vessünk egy pillantást az indexre,

S ami a főcím, kötelezően arról.

Legyen egy a vers, kettő a költője,

Átírható minden vers szabadon,

Ha nem tetszik egy sor, nincs pardon,

Átírja a másik, ez majd hasznodra válik...

Gondolták, és kettesben még ahogy működött,

De Hollandiából hazatért a harmadik ütődőtt,

S a játékba habozás nélkül beszállt,

DE akkor hogyan tovább, a tudomány megállt...

Volna, ha költőnk nem informatikus volna

és végre értelmet talált, mit ráhúzhat egy blogra,

Ő tehát a babérkoszorús adminisztrátor,

S kialakult a babérköszörűs alkotó páholy.

Lett költő három s heti három kör,

Csak olvasó nem akad, ez nem kis feladat,

Könnyebb ontani ihlettelen  a rímeket,

Mint olvasni azokat, ez kín lehet.

A formaság gyanánt azért kiosztásra került e szerep,

Nemolvasó olvasónak Imrénk boldogan jelentkezett,

Sohse írtak még ennyi verset se nőnek se férfinak,

Ennyire kveset olvasott költő is csak Neuwinbrain akadt.

Elhunyt már rég, mikor beszállt néhány körre,

A technika jóvoltából, szelleme előszállt sírjából,

Beszállt néhány körre az ifjúi erőtől duzzadó Saga,

Ez volt s Kanda Loló aranykorszaka.

800 felé aztán lankadni kezdett az erő,

Feladni látszik a küzdelmet az egyik ősköltő,

Igen, az, aki e címet is adta, újra az indexből

nosztalgiából, szedve a témát elő.

Hol érdekel ez a cím engem, legyen inkább apropó,

Hogyan adhat címet az, aki már nem alkotó?

Vagy az alapító felrúghat kőbe, bocs, bite-ba vésett szabályt?

Megrónám, de nem merem, mert azt mondaná, viszlát!

Hisz látszik, hogy ő olvas és szerkeszt,

Bár elnémult, azért címet még megereszt,

Nem passzol, nem kritizál, passzív,

Csak a lepsényi és az ősbudai ki még aktív.

Nem baj, legalább van egy Olvasó!

Nem kis dolog az se, ha valaki erre hajlandó,

Te se bántsd őt, lepsényi, mert végül ketten maradunk,

és ezer felé végül már senki se figyel ránk.