Ép elme képtelen utakon,
Tökmag héját köpködő arc,
Benne üres puszta, kiszáradt kút,
Rühes vályogfal résén át vonít egy vonat,
Püffedt pillepalackban kortynyi zagy lötyög,
Odaköp a kerítés mellé a részeg sorompó,
Zilált küllőjű kerkékpárral együtt hál egy üléshuzat,
Remeg az aszfalt a hullafoltos Nap haldoklása csurog ide,
Zümmögve hull bódult faepefra árnyéka toklászos mezőre,
Özvegyült minden öröm, szanaszét a zsindely,
Portás az ittlakó, tekintete a semmibe fullad,
Képtelen képmás, hernyó rágja belsejét, még mintha élne,
Meglököm, erre szétporlad, rontó varázs alatt alszik a táj,
Pedig szép is lehetne, harmonikus,
Bennünk van a hiba.
