A válfa
Egyelőre én én vagyok
és ez egy csupasz válfa,
bilétára várva állunk
Hideg kampója izzadt markomban,
a kabinos úr birodalmába,
klórszagú félhomályba zárva.
Hehe, az én kincsem biológiai egyensúly,
hordozza feszülő gerinchúr
a rohanó hétköznapok sodrában
Na és te, masszívnak tűnő válfa,
Krómnikkeled csillogó, na jó,
Tárgy vagy! Bár nem ily múlandó.
Íved szemközt velem,
De nem dobog szíved, mint nekem,
viselned kell egy darabig ingem.
Rádpakolom viseltes ruhatáram,
máris kifűzöm bakancsom,
S az alsó kampóra akasztom.
hopp, az egyensúly máris kibillent,
majd úgy helyezem kardigánom,
nyugi, hogy helyreálljon,
ja, pont úgy, mint a vérnyomásom.
Hát ennyi volnék én?
Egy ingatag közlekedő edény?
Egy cicomázott gerincoszlop?
Egy sapka egy sál, kordgatya
övtáska, egy kulcscsomó?
krómod mérgesen csillant? Ho-hó
Vigyázzba, ne billenj ki,
szeleburdi fémfa kompozíció!
Ne légy jellemetelen!
Máskor több kampót!
Ne akassz ki engem!
Állok vele szemközt immáron meztelen,
ahogy magam vekőztetem őt öltöztetem
mintha önmagam kezdene nézni engem.
Ráakasztom pucér pirulásom,
S mintha már én lennék válfává válva,
Életre keltem itt az öltözőben máma,
Nem kért engem, se ingem, de kapta.
Kaptafára készültünk, én is, ő is, sorba,
Hisz konfekció ruhám jól mutat rajta.
Fityeg a bakancs és pár zokni integet
Látni vélem torz tükörképemet,
Ez a válfa szinte szebbnek tűnik, nálam.
Kampója lett kérdőjelem
De most hadd legyek kegyetlen,
te itt maradsz a kabin csendben, bezárva.
Sodródom a termálvíz melegébe
Másik nem felé lebegve a medencében
Célba sosem érve, ketyeg az óra, vége.
Vissza adták nekem, hál Isten,
na szép mondhatom,
Megunt gönceimet egész jól elviseli,
Végül majd mozdulatomat,
s talán még gesztusaimat is
egyszer csak örökre elveszi?
Aztán egyszer csak
kilépve a fogassorból,
rámakasztja magát?
Becélozza a melegvízú uszodát,
csillogása felkelti az érdeklődést
Míg beakasztva lógok, addig ő menő.
Csak abban bízhatom,, visszaad majd engem,
Hogy kölcsön kérte, de nem lopja el gatyám,
Kicsit megijedtem, jaj de jó, újra rajtam ruhám.
