Megrekedve
Mint bátor maori, kinek kezében kova s háncs van,
Én a városmajori, egy sötét katódsugárcső előtt áltam.
Bekapcs, S lőn fény, végre nem éreztem amperszagot
Felizzott a vén Philips, száz hertzét hintette körbe,
S a bennszülött arcára rőt fényt szórt csiholt tüze.
Mennyit küzdött érte, órákon keresett száraz mohát,
Míg én kicseréltem a nagyfeszej transzformátorát.
Az a hókusz pókusz, a fókusz-VG2 osztója ment tönkre,
Immár pattog a láng, hinti melegét a parázsló rőzse.
De innen megszakad ez az idilli párhuzam.
Cseréltem alkatrészt, bevallom feleslegesen,
ráment a dögre, úgy mint nőkre, több ezresem.
Hiába van raszter, de a kép, jaj, zajos!
Ó, te maori harcos, ki kengurudat boldogan falod,
Mi franc ez, a soreltérítés, bizgáljam a szinkron fokozatot?
Te egyszerű kőkorszakban élsz, s mindent érteni vélsz,
De az én kőkorszakom, hol a szilicíum már nem balta él,
hanem egyenirányít, s ehhez vezérlést kér, érteni, mily bajos
Te lelövöd a vadat, tüzet raksz, megsütöd, befalod,
Én meg e döggel átkínlódok éjt s napot.
Az én dzsungelembe emitterek, bázisok, kollektorok:
A városmajori arca torz fényben csügged, láthatod.
Míg te bátor maori a tűzgyújtás élményével gazdagodva
csillagos ég alatt szunnyadsz el, érdekel is hol tartok?
Megrekedtem, s csalódottan felrakom a hátlapot.
