Szürrelátor
A szomszédos gyárépület
Idők karcolta falán,
Szellőző ventillátor szürrelál,
S forgása elkapja fantáziám.
Hagyom magam elhagyni,
Lapátja forog nem az agyam,
Messze űzi szűzi lényem, csak űr,
Mi bent marad, egyedül.
Derengésem szürke skiccén
vízcseppek gyöngyöznek végestelen
Merengésem kósza homály-ópiátja
kommutátoron bújik más valóságba.
Gépek vagyunk immár, mindketten,
Egymásra talált, érző gépek,
Egy csapásra csapágyait átjárja lényem,
Attól él, hogy egyre nézem s nézem.
S közönyével jutalmaz, szinte öntöz,
Boldog egyöntetűsége belém költöz:
Agyam kerékagy: ez így kerek, szép
E komplementaritásnak kellek még.
