Különös formula egy
Néha enyém egy egész villamoskocsi,
Tép, cibál, rángatva vágtat a síneken,
Sárgán elmosódva bámulom az autósok arcát,
Velem az erő, a szilaj, nyers delejt csenő áramszedő
gyúrja alám a vibráló energiát, így keresztezzük
A Berda József utcát és mintha a villamosvezető
meg akarná mutatni mit tud ez az öreg Tatra gép,
újabb kattintásokat hallatt és a nagyfeszültség
átjárja a tekercsek szigetelt zizgő belsejét,
S a szerkezet minden eresztéke belereszket,
s élvezem e különös formula egyet,
és még hagyja, hagyja gurulni a sofőr szabadon,
Inogva lengve a fülkéjében, míg kapaszkodom,
és elraktározom az élményt, hogy enyém egy egész kocsi,
ergyedül az enyém ötmillió aspiráns közül,
Újpesten át egy megállót csak velem száguld, repül,
értem riszálja aljzott farát a szerelvény,
csak az enyém, érted, csak az enyém!
Minden menet egyszer véget ér.
A törvényszerűségek erősebbek nálunk,
Mintha a készülődés elriasztaná a pillanatot,
és csak a készületlenséget lephetik meg a csodák:
Például egy üres villamoskocsi manifesztálódik, ha rajongásunk
fesztávja beletuszkolható a még elvárható szintű váratlanságba.
De általában, eleve kizárjuk magunk, kényelmünk érdekében,
a történések spontán sodrából és autóban punnyadunk,
kívül az esemény horizonton, megsemmisülve sajátságunkban,
és helyet szorítunk az űrnek, hogy megtöltse a villamost,
hogy rajta száguldhasson, elrabolva az élményt egy utas,
Aki felülről pofánkba röhög, lerántva rólunk a foncsort.
