Majakovszkaja

Mézga Aladár mikor távoli bolgyón ébred

Harapj meg Blöki, engem is most kérlek,

Hihetetlen ornamentikák díszitette ez a világ,

Mintha a Keleti után egyszer csak nem a Blaha jönne,

pedig ugyanaz a szerelvény robog alagútban dübörögve,

melynek a kékzöld megszokottság a legföbb jellemzője.

Egy kis világfelfordulás aztán meg a Majakovszkaja.

Mintha a szürrealitás új alagutakat előttem fúratna,

Melyen ugyanaz a megszokott metró arcú tömeg utazik,

De egy varázsütésre rém idegenné változik.

A peronba gyökerezne a láb, ha nem sodorna tovább

a fülsiketítő robajba vegyülő kósza bulvár bulgakovság.

Az egyformasága volt vakond vagabondságom otthona,

Most csípj meg, ébredek, nem Astoria, hanem Komszomolszkaja.

És nincs Deák, NDK centrum előtt Imre, Náci, Becső, Tamás,

Freskókon sztálinbarokk keret, géppuska, kalász, sarló és kalapács,

Pedig a szerelvényeken ismerős nekem a táblicsku,

szgyéláju v mütisinszkij masinosztroityelnüj zavód,

És arcom fürkészem a falon száguldó kábelek zuhatagába,

én lennék az egy másik fekete homályba mártva?

A közelgő állomások ismeretlensége kétségeket ébreszt,

Inkább tűnik mindez ábrándnak mintsem ébrenlétnek.

Ahol eddig éltem, az utazás során örökre eltűnt,

A megállók megszokott rendje végleg megszűnt,

Idő, tér, viszonyok, itt már a moszkvás se moszkvás,

Széllé vállok én is, doszvidánia, megszokás pajtás.