Angyalföld, kocsiszín

Csarnokok homályán tompa fény suhan át,

Mattuló tujákat fürdetnek higanygőz lámpák,

Fáradt csilingelésbe kutyavonítás vegyül,

Külváros közönyén bandukolok, egyedül.

Sárga rostoklás a gazos mellékvágányokon,

Megannyi emlékfoszlány ül e járatokon,

Rozsda csámcsog titkon váltott csókok ízén,

Volt szerelmes integet holtvágányok szerelvényén.

Részünk ez a kíméletlen juss, a nincs tovább,

A feledésbe félretoltság, ahol nincs is más,

Mint behúzott áramszedők csüggedő céltalansága,

S csilingelés helyett bódék bádog némasága.

Nincs több ajtó nyitás, bemondás, berregés,

Új megállók helyett betemet a lassú feledés

Gyermekkorom Ganz villamosaival együtt,

A közöny telepszik egy korra, mely végleg eltűnt.

Mintha lelkem egy darabkája volna itt körbekerítve,

Mennyi beteljesületlen álom félretolva e sínekre,

Sötét ablakok temetik magukba halott reményeim,

Integetnek néma-viasz sosemvolt kedveseim.

Sóváron keltegetem villamosaim, induljatok!

De maradnak ernyedt-mozdulatlan és felsóhajtok,

Oh én balga, mit remélek, ez Angyalföld, kocsiszín,

Egyszer véget ér az út, egyszer elfogy alólunk a sín.

Én még azért ballagok, tétován megyek,

Ti, villamosaim, nyughelyetekre megérkeztetek.

Vég-álmosan szenderegtek, csöndbe burkolózva,

Már csak én kapaszkodok rajtatok, veletek múlva.