Egy kis padon, szűk balkonon otthonkában didereg,

Tudja legfeljebb mentő jön, nem a délceg herceg,

Leugrik egy doboz szofiért a közeli kisboltba,

Rutinból a tükörbe néz, bár csak ne tette volna,

Elfonnyadt a virág, mert senki sem locsolta.

Az elhagyott nő, hosszan szippantja a cigrettát,

Elmerengve kilátástalan, keserű  sorsán,

Fütszűrohoz tapad a száj, melyet nem csókol senki

mékyről szakad fel köhögése, mint egy jajszó

és próbál hozzá, erőtlenül, még egyet nevetni.

Nem kell senkinek és nem maradt csak egy szál,

amit élvezni próbál, belülról cirógatja kék füst,

Átjárja a keserű zamat az ölelés melege helyett,

Sápadt orcája behorpad, ahogy a csikkre tapad,

Nikotintól sárgult körme, valaha szép lehetett.

Elnyomja a dekket és a dobozban kaparász,

Nincs benne már más vágy, csak még egy bláz,

Ujjaival babrál, gavallér nem ad tüzet, semmi sárm,

A lelke a parázzsal együtt fogy, hamvad,

A dohányzás  okozhat, hát okozzon is halált.

A cigaretta örömének forrása, öngyújtó a társa,

Ékszerei csörrenek a rágyújtás mozdulatára.

Fáradt már levenni magárol a smaragd köveket

S aszott bőrére nem pazarol túl drága krémeket,

Fújja a füstöt és bámulja falán a régi képeket.

Az egyedülálló asszony talpig szívja a cigarettát,

Selyem blúzán hamu és szirénázó túzoltóság.

Még egyszer fellobban, de már nem a szíve,

Égett dzsörzé bűzét viszi a szél messzire,

Mi csípi a szememet ennyire?