Átszövi életem a Duna, ez a hatalmas folyam,

mint Egyiptom földjét a termékeny Nílus,

saját kis civilizációm tenyészik partján,

néha már én sem értem ázott hieroglifáit,

Rátarti Titanicjaim belepte iszap.

Hányszor kereszteztem útjaim során,

Álmosan zörgött velem a villamos hídjain,

Néha boldogan suhantam felette át,

Csalódottan bandukoltam kikövezett rakpartján.

Hétköznapjaim apró ki szigeteim habjain.

 Budapesten szenvedtünk mindnyájan hajótörést

Mennyi helyét nem lelő gyönyörű süllyedt ékszer

Szóródott folyamunk partján itt szanaszét,

Kusza kincsessziget ösvényein folyt-folyik a hajsza,

Ki vihet léha örömökből még többet haza.

Valamit visz a víz, alkalmi kapcsolatot,

Kinyót és egy elgurult bőrabdát,

Egy korhadt, húrtalan gitárt, köré

csavarodva egy rongy nagykabát,

viszi sorsunk örvénylő kavalkádját.

valamit visz a víz, amit nem veszünk észre,

koporsónk a Fekete tenger medencéje,

Szerelmek ízét, olajos flakont, megannyi izét,

szirmaikat hullató nőket, holtakat, élőket,

és néha árad, mikor belé ömlik a vágyad.