Barna csuhájukat fodrozta a szellő,

Idötlenül,  mozdulatlan álltak,

A tisztáson, szabadulni nyitott kapuként

szolgáltak, hivogatóan vártak.

Vonzott hivatásuk bizonyosága:

jöjj vándor és pakold le gyarló terhed,

Kóstold, ízleld a tisztaság ízét,

Az ég előtted most megnyílik  ismét.

Bátran lépjen lelked a magasság felé,

A szentség pillanatait ne hagyd elveszni

Szabadulj, vesd le a kérlelhetetlenség álarcát,

Jelenlétük hirdette a Szabadító hatalmát.

Köröttük húsvét öröme bontogatta szirmát,

A halálon túl is van élet, ez bizonyosság,

szilárd, eltörölhetetlen, s örök a diadal,

kishitű, bármire képes vagy akarattal.

Két szerzetes, imádságos derüs szikla,

Elédbe omló lépcső, lépj, és emelkedj innét,

Ints búcsút a gyötrő, alattom hajszának,

Ne engedelmeskedj ostor pattogtatásnak.

Barna csuhájukat fodrozta a szellő,

Mintha evangéliumból léptek volna elő,

Nem az számított, mit éreznek ők,

szolgáltak, és álltak, pont rám vártak, sőt,

szinte nyúltak értem szelíden hajolva,

a méltóságot kínálták tenyerükön nyújtva

Mint útjelzők, amelyre az egyetlen cél írva:

rajtuk keresztül találsz tévelygő vissza.

Két barát, a tisztáson, ma is vár,

S ha arra járok, öket megtalálom.

A hétköznapok dzsunegelében,

A város kegyetlen útvesztőjében,

én hidjaikon lépek a Dunán átívelő

káromlások helyett, pilléreim ők

az önzés áradó mocska felett,

Vigyázzák a csetlőbotló lépteket.

Két ferences testvér, menedék

Vigaszt nyújtó szelíd jelenlét,

Békesség bennük, semmi ellentét,

Csupa csupa mélységes emberség.