Hideg, zimankós az idő. A lehelet a fűtetlen kocsi ablakára fagy. Apámmal, az éremgyűjtők klubjából tartunk hazafelé, közönyösen zötykölődő utasok társaságában, a tizenkilences középső kocsijába szállva. Viszonylatunk kopott sárgasága csörömpöl végig a rakparton, a túlpart neon fény zuhatagában fürdőzve. Totó-Lottó, Megvette már az ehetit? Casco, ÁB, CHINOIN feliratok vibrálnak fáradt utas arcokon, míg boldog merengésbe ringat a középső kocsi ütemes zakatolása. „Hová szálljunk?”, szoktak kérdezni apám, mikor vele utazom és én magától értetődően válaszolok: „a Középsőbe”. Abba a fapados, rugózás nélküli kocsiba, melynek belső terét rozsdabarnára festették. Szeretem a középső kocsi rakoncátlankodó izoláltságát, mert egy Verne regény viharos tengeren hánykolódó szkúnerének rézkarcolatát idézi , a’lá Franklin társulat. Szinte, önálló életet él, táncol, vonaglik a síneken velünk a kocsi. Van ennek a tobzódásnak valamiféle erotikus koreográfiája, egyfajta visszatérő lüktetése, amely a monoton budai villamosozást a gyermeki ábrándvilág egyik kitörölhetetlen élményévé avatja. Menetiránynak háttal szeretek ülni, tovább fokozva a váratlanság izgalmát, felnagyítva evvel a rugótlan nyers rángatózás ródeószerű élmény-amplitúdóját. A farámás zörgő ablakon át, bámulom a mellettünk elsuhanó króm lökhárítós Zsigulik elérhetetlennek hitt beteljesültségét. Így közeledünk a fényárban úszó Lánchíd felé. „Clark Ádám tér”, veszem ki a hangszóró monoton háttérzajából, s a berregés kísérte gyötrő hosszúságú ajtózáródás után, érzem, elközelgett a nagy pillanat, jön az ALAGÚT!!!
Az ALAGÚT, amiért apámmal a klubba járok, gyűjtemények csereberéjének nyűgét ezért a földalatti élményért szótlanul eltűrve. Miután az ajtók végre bezáródnak, hatalmasat ránt rajtunk a kocsi , s a felszállók egyensúlyukat vesztve kapnak a kapaszkodók után. Mihelyst visszanyerik egyensúlyukat, egy csikorgással kísért balkanyar éles íve dobja őket egymás hegyére hátára. Az egyre fokozódó homályban sűrű elnézés kérések közepette kezdjük meg az ereszkedést. Süllyedünk! Végre! Villamosostul nyelnek el a nyers vas beton falak, s a villanyszedő szikrázása rendez árnyjátékot. A villanások fényében életre kelnek az alagút mélyén mocorgó kátrány szagból gyúrt szellemlények. Az alagút talpfaszaggató robaja, az acél karimás kerekek szilaj dübörgése egyre csak erősödik . Még még mindig süllyedünk! Már a végleg kiégett világítótestek elfeledett mélységében jártunk, ahová már a karbantartók sem merészkednek le. A kocsi gyér világítása sápadt fényt hint az utasok riadt arcára. Még idegenebbnek tűnnek itt lent, 5, azaz, öt méternyi veszélyeket rejtő mélységben. Öt méter mélység! Igen, már mélyebben járunk, mint a Balaton feneke! A gondolattól kissé megriadva, egyre fokozódó izgalmamban megfogom apám nyugodt, meleg kezét..
És ekkor, bekövetkezett az, amit még Verne sem mert volna megírni! Igen, ott, ahonnan már nincs lejjebb, egyszerre csak, felsivít a hajtómű, megvonaglik a kocsi és az utasok gyomra. Vadul kaparják a síneket a kerekek, de nem találnak fogódzást az elderesedett síkos acélon. A lendületünk megtorpan, sőt, lassan, mintha visszafelé kezdenénk csúszni… ebben a pillanatban egy hatalmas rándulást érzünk és befékeződünk. „A sínfék!” Jelentette ki hangjában vészes remegéssel egy sokat tapasztalt BKV utas. Igen, annak a titokzatos, míniummal bevont, homok felirattal ellátott tartálynak tartalma ürül a sikamlós sínekre.…Működésbe lépett a katasztrófa biztos jeleként. Egy hölgy, a közelgő véget megérezve, a vészcsengő felé nyúl, s a titokzatos gomb erőtlen csengetésére baljós némaság felel. Csend üli meg a kocsit. A tehetetlen bezártság rémült csendje. Vészhelyzet van . A pillantások arra a falra erősített, bevitrinezett üvegtörő kalapácsra szegeződnek… talán, most jött el az ideje, hogy használjuk…de kinek lenne mersze öklével betörni azt az üveget és a meggondolatlan mozdulatával a plombát átszakítani, magára haragítva ezzel a hatóságokat? Nem, soha, inkább haljunk meg együtt! Méltó módon, itt, Budapest gyomrában. ..
Kis szünet után ismét felmordul a hajtómű, a 100 Hz hálózati búgás viszanyeri régi, megnyugtató erejét. A megszokott rándítás helyett, ismét az a baljós nyüszítés tör elő a padló alól. Nem mozdulunk. Az alagútban ragadtunk télre. Vagy örökre. Vagy amíg felöklel a következő szerelvény.
És ekkor, váratlan esemény történt…
Ma már tudom, hogy apám, ez a kicsit félszeg, magában motyogó, pattanásos, gátlásos fura szerzet, ebben a pillanatban, szemeim előtt érett céltudatos, kezdeményező, az irányítást magához ragadni képes férfivá.
Emelt hangon így szól a páni félelemben remegő utazó közönséghez: „Uraim, a hölgyeket, az időseket, a gyermekeket kivéve, kérem, ne hagyjuk itt magára a szerelvényt, próbáljuk meg együttes erővel, kitolni innen a villamost. . Higgyék el nekem, nem kell hozzá sok és ismét a felszínen leszünk! Szavait, mintha megértették volna az ajtók, helyeslésképpen, nagyot szisszenve nyílni kezdtek…Mint a Nautilus zsilipei… S apám elsőként száll le az alagút mélyébe, miközben hátraszól: Ha egyet értenek velem, felajánlom a kocsi segítségét a villamos vezetőjének! Üdvrivalgás közepette, előre siet, hogy a küldetést teljesítse. Oldalán a villamosvezetővel tér vissza. A villamosvezetőn látszik, mélyen megindítja a tömegközlekedők önzetlen szolgálatkészsége: bizakodást merítve a középső kocsiban tapasztalt lelkes összefogás erejéből, csüggedését feledve előremegy, s felpattanva arra a puff szerű ülőalkalmatosságára, a sárgaréz kart lehellett finoman húzni kezdi maga felé, a relék ízes csattogása közepette, az indul feliratú tartományba. Ekkor az utasok, immáron kiegészülve az első és a hátsó kocsik lelkes közönségével, nekifeszülnek a kocsiknak, kiki ott, ahol fogást talált a villamoson. Nem számít már az sem, hogy van e érvényes jegyük, bérletük, avagy érvénytelen jeggyel, bérlettel, esetleg jegy nélkül kísérelték meg az utazást…
…. s nemcsak a férfi emberek dolgoznak, hanem egy gyermek is… Érzem, ahogy ifjúi erőm nekifeszül s attól indul meg az a hatalmas sárga vas és ismét erőre kap az a jól megtermett tömeg. Lerázza magáról szánalmas helyzetét és viszanyeri a GANZ gyártmányhoz illő méltóságot. Íme, az elektromosság és az összefogás ereje csodákra képes!
Nemcsak apám, mindenki hőssé vált akkor! A hölgyek, az aszonyok, a szeretők, a feleségek és nem utolsó sorban a nagymamák szeméből a hála és az elismerés rég látott fénye sugárzik …”mégiscsak belevaló az én Gyurkám, Janim, Bélám…”A felszínre érve lihegve, kimerülve, de a hősöknek járó fogadtatástól megrészegülve felkapaszkodunk a szerelvényeinkre, s újra vidáman robog alattunk, immáron a mi villamosunk! Irány Kelenföld ! hirdeti a szilaj dübörgés visszaverődve a Gellérthegy szikláiról. Immár, a hősöket megillető módon, az első kocsiba szállva, boldogan nézem a vezetőt, amint azokkal a megunhatatlan, áhított mozdulatokkal, ismét avval a laza, könnyed csuklótartással kezeli a túlméretezett, fafogantyús, míves sárgaréz kart. Közben, velünk együtt, önfeledten adja át magát a hepehupás sínek, pár perce még örökre elveszettnek hitt, bölcsőszerű ringatásának. Játszi lezserséggel, fél fenékkel ül a puffon, abban a hevenyészett vezetőfülkében. A BKV kék sötétítő függönyét elfelejtette behúzni maga mögött… Mozdulatait most nem takarja semmi a kíváncsi szemek elől, s néha, két megálló között, ha éppen nem váltókon haladunk át, mintha mosolyogva hátra kacsintana, rám… Aztán, hirtelen, magához húzza a mikrofonját, s a recsegésből egyszerre csak e szavakat veszem ki: Nagyon köszönöm!
Én is köszönöm, neked, édesapám.
