Tizenegyedik hó huszonhárom, szerda

Ma ültem utoljára kerékpárra.

Idén nem tekerek én már többet

november dércsípte hídjain immár

Nem zümmög dinamó, s a foncsorfény

A kora sötét leplét nem hasítja szét

Nem skubizom a pirospozsgás nőket

Hagyom őket, legyenek másé.

Szinte zörög már, belémfagy a lélek

Az öreg vas elszenderül, aludni tér, megy.

A hajtókar eltörött, a bowdene elszakadt,

Pihennie kell, rajta 4 hónapra lakat.

Zúgtam nagyokat, szereztem lila foltokat

Üldöztem nyurgán pedálozó popsikat.

Igazoltattak is, hat rendőr vett körbe,

A margitszigeti élményt őrzöm, örökre.

Utat! Fömedt rám a kékszemű tünemény

S bár nem lett enyém, lett ő költemény,

Érte nem hagyom el többé a jobboldali sávot

Úgy döntöttem, inkább BKV-ra szállok.

Mai naptól, érvényes bérletszelvénnyel

rendelkezem, s van hozzá új tokom,

Meghatottáság (vagy a szmog?) kaparja mégis torkom

Kétezertizenegy is eltekert, ez rá az okom.

Tour de France-ként suhannak el az évek

Tudja franc, hova tűnnek el végleg.

Országúton surrog e újra kopott gumim,

Ha lapos az akarat, fújok-é bele megin'?

Pesszimizmus ez, hisz a lábam izmos,

A mozgólépcsőkön ruganyosan szalad,

S a járatokon beszűkülhet végre a tudat,

Nem üvölt rád senki, Vigyázat, utat!

Mint puha méh ölén, ringatózom buszokon

Érvényes szelvényem előkapom, ha kell

Büszkén felmutatom, az én arcképem!

S ha megköszönik, biccentek, „Kérem”.

Ez nem blicc: télire kibéreltem Budapestem

Eleget láttam, fáztam, nélkülöztem, estem

Metrón zötyögök, mint a tehetős tízezer,

Egy kis luxust egy bringás is megérdemel.