Örökverő
Károlytól vártam,
Miért pont tőle, nem tudom,
Tán mert beszédes név: Huszár,
Neki bírnia kell, muszáj,
Ő kedvemért megállíthatná az időt,
Nem örökre, egy pillanatra…
Csak egy másodpercre,
Elég, ha megtorpantja.
Hadakozhat az a fránya mutató,
Erősebb ő, mint Egernél Dobó,
Csobánc öklű várkapitány
Ma fél hétre térdre kényszeríti,
Azt mondja stop, megállni!
S az idő nem száll, lassul
Végül estére megáll
Csobánc várának romjainál.
Mikor a kakukk utolsót jajdul,
Karja a magasba emeli, hej!
A vörös borral telt kupát,
S az összes ón harang
Tornyokból csorbán földre hull!
A Szentgyörgy hegy, hujujuj,
Visszhangozza Károly szavát:
Öröklét! Vivát!!!
Én abban bíztam, Károly
Aki megnyerhetné e csatát,
Meggörbítve a téridő
Csorbíthatatlannak vélt,
Kérlelhetetlen örök hatalmát,
Visszaadva a Nagy Hadúrnak,
A térdein, mozdulattal kettétört
Descartes-i geometriát…
És spiccesen átvenné
A hatalmat a Nagy Örökverő,
Viccesen, hubival koccintani
Lenne rá több mint kötelező,
Aztán leugornánk a balcsira
Lebegni a vizek felett matracon,
Régi nőkkel, Vidóval újra szabadon
Szeretném-é? Élvezni akarom!
Ész nélkül, fékeveszetten,
Időtlen és idétlen,
Télen-nyáron tétlen,
Részegen az árkokban
Íszidiszire bezsongva,
Partfison gitározást majmolva
Nem mennénk soha vissza,
Hülyék lennénk? a téridőbe….
Pénteken, még úgy tűnt
Mindez igazzá válhat.
Amily rózsás a részeg színeváltozás!
Oly sápadt arcú a vasárnap.
Ugyanaz Csobánc, mint Hóreb:
Egy kóstolás mind abból,
Ami nem lehet soha a tied,
Bár néha egy percre átélheted.
Kár, hogy ez az egész álom,
Csobáncon sincs más,
Csak széthordott várrom.
S bágyadt alkonyi szín a tájon,
A búcsúzás még jobban fájjon,
Mikor a céges kocsi ajtaja
Mögöttünk tompán puffan,
Oly ismerős e kép valahonnan….
Ahogy porzik már a távol,
Záró filmkockák a Superstarból,
Őt kiszuperált, másnapos arc,
Befuccsolt az idő puccs,
S ezért kemény lesz a sarc:
Vár ezer torokszorító feladat,
Késő most már, sajna,
Hogy feltételeket szabj:
Megsemmisítő, teljes a vereség,
Türelemetlenül vár már a feleség,
Hogy maradhattál el ily soká?
Kíváncsi lennék, mondmá?
S foglyul ejtenek a hétköznapok,
Mikor szabadulsz újra, ma még titok…
De én mégis bízom benned Károly,
Ki fogunk törni még a tér-idő síkjából.
